kínai bölcselet

I. Jellemzői

1. A ~et a gyakorlati élet követelményei teremtették meg, a kínai gondolkodás az etikai kérdések elemzésével talált rá a metafizika mélyebb rétegeinek kutatására. Az első filozófusok (→Konfuciusz, Teng Hsi, →Lao-ce) elsősorban a válságban lévő állami élet bajainak ésszerű orvoslására kívántak útmutatást adni (a bölcselők legnagyobb része az állami élet irányításában is tevékeny részt vett), a közélet hullámzásában felvetődő etikai problémák maradtak mindvégig a bölcselkedés leghatásosabb ösztönzői. -

2. Alapvető metafizikai elv a →tao lett, melyet az egyes rendszerek különbözőképpen értelmeznek: a konfuciánusok empirikus világszemlélete a közösségi életet irányító törvényszerűségnek tekinti, a taoizmus s annak buddhista változata a világlényeggel azonosítja (ezzel a monizmus lett Kínában hosszú ideig az egyedüli metafizika, a panteizmus, illuzionizmus, a passzivitás etikája a monista metafizika következményeként jelentkeztek). -

3. A hagyományokhoz ragaszkodás a kínai gondolkodásban feltűnően érvényesül. Az ősi vallás sajátságos teizmusát a konfuciánusok tartják fenn. A régi vallásos hagyományok szerint értelmezett tao fogalom mindvégig megtartja jelentőségét; az ősi kozmogónia két őselve (Jin és Jang) maradandóan a test és a lélek, az érzékiség és a szellem viszonyának, s a különböző kozmikus változásoknak magyarázata. - 4. Az erkölcs alapvető fontossága az ember és a társad. kapcsolatában jelentkezik mint társad-fenntartó erő. A ~ szerint az emberi természet alapjában véve jó, az erény az ember természetes tökéletessége. Az erény alapja a konfuciánusok szerint a helyes tudás, a mehisták szerint az általános szeretet, a taoisták szerint a misztikus elmerülés, de valamennyien a nemzeti múlt tiszta erkölcseit tekintik követendő példának. - 5. A rendszeralkotás terén Kína Indiát sem közelíti meg, a bölcselet jelzésére a legújabb időkig nem is volt a kínai nyelvnek önálló szava. Ugyanakkor az ősi kultúrával rendelkező népnek vannak filozófusai, akik a kínai lélek eredeti változatait szolgáltatják annak az általános képnek a kialakításához, melynek vázolása a bölcselettörténet feladata. Kína a bölcselettört. számára nem a bölcseleti rendszerek egyetemességének ismerete, hanem a nagy gondolkodók panteonjának teljessége szempontjából fontos. - 6. A ~ fejlődését a gondolatközlés eszközeinek (kínai beszéd és írás) elégtelensége is meghatározza. A szavak legtöbbjének sokféle jelentése és a ragozás hiánya akadálya a kifejezés pontosságának. Az írásjegyek elsősorban konkrét dolgok jelzésére szolgálnak, s alkalmatlanok a bölcselő elvont gondolatainak kifejezésére. A bölcselők alkalmilag nyilvánított mondásait és a tanítványoknak adott oktatás tartalmát, főként kezdetben, a szájhagyomány tartotta fenn, és sokszor csak a 3-4. nemzedék foglalta írásba. - 7. A ~ forrásműveinek tekintendők az ősi vallási kv-ek: az imákat és jóslatokat tartalmazó, Sang-korból (1600-1000) származó I-King, ('Változások kánonja'), a Si-king énekgyűjtemény, és a Su-King, a krónikák kv-e. A filozófusok ezek tekintélyére támaszkodnak, a bennük talált gondolatokat magyarázzák.

II. Története. A) Legrégibb időktől Kr. e. 200-ig (Han-dinasztiáig). 1. Az ősi vallásos kv-ek szerint a túlvilági és a földi lét egyetlen nagy egészet, organikus egységet, →kozmoszt képez. A kettő közti összefüggésnek a belátása, a mindenség rendjét szabályozó törvényszerűség megállapítása a tao-nak, annak az út-nak a fölfedezése, melyet a világegyetem mozgása követ, s a kölcsönös összefüggések szálaival átszőtt világrendben az emberi magatartás helyes módjának a megállapításához és a társad. béke biztosításához vezet (→taoizmus). Az égi és földi jelenségeket szabályozó számok nagy jelentősége, a számarányokhoz alkalmazkodó zene nagyra értékelése igazolja, hogy a ~ kezdettől fogva az összhangban, a harmóniában találta meg a kozmosz titkát s az emberi közösség boldogulásának a biztosítékát. - A világrendben működő, s isten gyanánt tisztelt természeti erők közt a legfőbb Tien, az Ég, aki a világ folyásának s az erkölcsi rendnek szabályozója. Bár e szón következetesen az anyagi eget értik, a fogalom monoteisztikus vonása abban az analógiában domborodik ki határozottan, hogy az Ég a mindenség császára, a Föld hitvestársa, az égitestek, hegyek és folyók az ő hivatalnokai. - A természetben tapasztalható ellentétek (férfi-nő, világosság-sötétség, hideg-meleg) és változások (évszakok, emberek, korok stb.) magyarázatára már az ősi I-Kingben két metafizikai elv szolgál: a Jin és a Jang. Ezeket mind a kozmikus, mind a pszichikai és etikai jelenségek előidézőinek tekintették: Jang tüzes, világos, Jin hideg, nedves, ködszerű elem. Az emberben a lélek a Jang, a test a Jin elvből létesült. E két elv folytonos együttműködése példáját adja az emberi közösség életében kívánatos együttműködésnek. Az ember helyes erkölcsi magatartása kiegészítője a világharmóniának, helytelen cselekedete viszont zavarja a mindenség rendjét.

2. Kr. e. 8-7. sz. A voltaképpeni ~ a Tsu-dinasztia hatalmas feudális államának fölbomlásával kezdődött. A birod. apró államokra szakadt, s az államok egymással való harcából fakadó társad. bajok (fejed-ek önkénye, hivatalnokok visszaélései, a folytonos háborúsággal járó bizonytalanság és a nyomukban járó erkölcsi eldurvulás) hívták elő azokat a bölcseket, akik a pusztulófélben lévő állami élet megmentésére vállalkoztak. A legtekintélyesebb köztük Kong-Fu-ce, Kung mester, a jezsuita misszionáriusok által latinosított nevén Konfuciusz. Szellemi örökségének legnevesebb ápolója és továbbfejlesztője Menciusz (Meng-ce, Mong-Ko, Kr. e. 372-289), aki dialógusaiban az államkormányzás elveit Konfuciusz gondolatai szerint fejti ki, Konfuciusz aforizmaszerű mondásait rendezi, s bizonyítékok sorolásával iparkodik azok tekintélyét alátámasztani. A fejed. erkölcsi tökéletességét még Konfuciusznál is merészebben sürgeti, sőt megengedettnek tartotta a méltatlan fejed. letételét és meggyilkolását is. A kor erkölcsi válsága veti felszínre a kérdést, hogy vajon az ember természeténél fogva jó v. rossz-e? Menciusz a konfucianizmust jellemző optimizmussal hirdeti, hogy az ember alapjában véve jó, s minden külső akadályon diadalmasan keresztültör, ha az erények gyakorlásával törekvéseinek helyes irányt szab. A négy főerény (helyes belátás, emberszeretet, igazságosság, figyelmesség) természetes hajlamként jelen van mindenkiben, ezek birtoklása tesz egész emberré, hasonlóan a test egészét alkotó négy főrészhez (fej, törzs, kezek, lábak). Az erények adják az ember mennyei nemességét. -

3. Kr. e. 6. sz. A ~ igazi metafizikusai a taoisták. Míg a konfuciánusok a gyakorlati élet igényeinek kielégítésére megelégednek a fogalmak tisztázásával, a taoizmus filozófusai a jelenségek sokfélesége mögött rejtőző Abszolútum természetét kutatják, a metafizikai és tapasztalati lét kapcsolata érdekli őket. Közülük az első tört-ileg hiteles személy Teng Hsi (Kr. e. 6. sz). A Bambusz-kódex alkotásával mint jogtudós is megörökítette nevét, két rövid fil. iratában a taoizmus elveit vallja, melyeket Lao-ce (Kr. e. 6. sz.), a taoizmus klasszikus filozófusa fejtett ki a neki tulajdonított Tao-te-king ('A lét és az erény könyve') c. iratában. A hagyomány szerint a Tsu-dinasztia udvarában levéltáros volt. A dinasztia hanyatlását látva elhagyta az ország területét, s a határőr Jin Hsi kérésére írta le 5000 szóból álló bölcseleti művét, a Tao-te-kinget. Mivel azonban Lieh-ce és Dzsuang-ce (4. sz.) Lao-ce idézésénél nem hivatkoznak művére, vsz., hogy tanai eredetileg a szájhagyomány útján maradtak fenn, s csak később kerültek leírásra. - A taoisták szerint a jelenségek világa „az üres”-ből jön létre, ami nem a semmi, hanem a tapasztalati lét felett álló transzcendens lét, az Abszolútum. Semmiféle határozmány nem állítható róla, minthogy érzéki tapasztalat tárgyává nem tehető. „Megfoghatatlan és megismerhetetlen, ki a dolgok formáit magában rejti. Megismerhetetlen és megfoghatatlan, de az anyag őbenne van. Mély és sötét, de az erőt magába zárja.” (Tao-te-king, 21). - Minden lét lehetősége szerint benne rejtőzik, s a tao önkifejlődésével lesz reális, tapasztalható valósággá. A tapasztalati világba jutva lesz az Abszolútum földi taóvá. Észrevétlenül, a nemes visszavonulást keresve, működik minden létezőben. A mérhetetlen mélységeket kereső víz a legmegfelelőbb szimbóluma. Bár Lao-ce a személyiség jelzőit (szeretet, gondosság) ruházza a taóra, mégsem tekinthető az személynek, sem Istennek, mert az Istennél is ősibbnek tartja. A tao a lét differenciálatlan forrása, sem személyi, sem tárgyi határozmányok nem alkalmazhatók rá. - A tao működése a világban a tevékenység. A minden lényben kifejlődésre törekvő erő a tao jelenlétének a bizonyítéka. A tao akadálytalanul működik a tudattalan lények világában, s a serdülő ember is teljesen vezetésére bízza magát. A felnőtteket azonban az érzékiség, a kapzsiság és az uralomvágy önző szenvedélyei elszakítják a lét gyökerétől. A visszatérés föltétele az egyéni vágyakról való lemondás a taóra hagyatkozással. Ez a magatartás a vu-vei, a „nemcselekvés” állapota, mely nem azonos a buddhista →nirvánával, hanem zajtalan, észrevétlen, a tao által irányított önkifejlődést jelent, mely erkölcsi alkalmazásában a fatalizmust eredményezi. A tao ugyanis mint személytelen erő spontán, tudattalan, célnélküli működést fejt ki. -

4. Kr. e. 5. sz. A tao-fogalom Lieh-ce fil-jában mechanizálódik, a vak természeti erő sajátságát nyeri. A természeti történések szoros kapcsolatát a mindenséget átható tao teremti meg. Az ember is oly mértékben beékelt a társad. organizmusba, hogy egyedről és egyedi jogokról nem beszélhetünk. A természeti javak használata is rablás, az embernek valójában semmihez sincs joga. Az ember és a természet minden más egyede egyet képeznek. A lények egységének e radikális hirdetése miatt látják Lieh-cében sokan →Darwin előfutárát. - Lieh-cétől való az első részletesebb kozmogónia. A taónak a tiszta transzcendencia állapotából a jelenségek világába való bocsátkozása a „nagy változás”, melynek folyamán a lét elvei közül először az erő, azután a formák, végül az anyag jön létre. Az anyag formálódása az 1., 7. és 9. szám szerint történik: az egységes ősszubsztancia első differenciálódása a Jin és Jang, melyekből az öt elem jön létre. Az így létrejött hét valóhoz jön kettő, az Ég és a Föld, melyek a látható világ alapjai. A világ keletkezésének e magyarázatát lényegében a többi filozófus is magáévá teszi. - A tao-fogalomban rejtőző idealizmust a relativizmus és illuzionizmus irányában fejti ki Dzsuang-ce (vsz. Kr. u. 4. sz.). Igaz könyv a déli virágföldről c. művéből 33 fej. maradt reánk. Dzsuang-ce szerint nincs igazság és tévedés, nincs alany és tárgy, nincsenek föltétlenül érvényes mértékek, nincs tényleges keletkezés és elmúlás. Minden megállapítás viszonylagos. Ugyanaz az alany ugyanarról különböző állapotokban különbözőképpen ítél. Változékony, kizárólag alanyi feldolgozású képzeteinket nem tarthatjuk tárgyilag igazaknak, A sokféleség és az ellentétek csak az egyedi tudat alkotásai. A valóságos világ egy, az egységes tao, mely tér- és időbeli viszonyok látszatában lesz tudatossá számunkra. A tao, az Abszolútum látószögéből tekintve a jelenségeknek csak árny-létük van, melyeket a tao rajzol ki mint a fény a tárgyak különböző árnyait. A valóság csak álom.

5. Mehisták. A logikai kutatás terén Kína legnevesebb filozófusa Me-Ti (Mo-Di, Kr. e. kb. 480-400), jóllehet a logikának nála is csak az etika szempontjából van jelentősége. Így sem ő, sem iskolája, a mehisták nem jutottak el a logika rendszerének teljes kiépítéséig. Me-Ti a bölcseleti okoskodás módszerét a vita alá kerülő kérdés három szempontú vizsgálatában állapította meg: megvizsgálandó az ókori bölcsek véleménye, figyelembe veendő a tapasztalat tanúságtétele, végül a tan gyakorlati következménye. Ezen módszer figyelembevételével állította össze Me-Ti társadalomtanát, melynek középpontjába az egyetemes emberszeretetet helyezte. Ennek megfelelően következetesen kárhoztatja a hódító háborút. - Me-Ti az egyetlen kínai filozófus, aki bölcseleti iskolát alapított. Vallásos szervezetű isk-ja az emberszeretet értelmezése s az ismeret kérdése tekintetében később több ágra oszlott. A kötött kínai nyelv és írás teszi érthetővé, hogy Konfuciuszhoz hasonlóan a mehisták is elsősorban a dolgok nevének pontos megállapítására törekszenek. A dolgok nevét, sajátságait megfigyelésből állapítjuk meg. A név és a fogalom között csak homályos megkülönböztetést téve a nevet az igazság kifejezőjének tekintik. Az igazságot kifejező szavak egysége hozza létre az ítéletet, melynek fajai között főleg a problematikus és a hipotetikus ítéletek mibenléte képezi vizsgálat tárgyát. Az induktív és a deduktív következtetés sem volt ismeretlen a mehista logikusok előtt, bár az erre vonatkozó utalások meglehetősen hiányosak. A hasonlóság és a különbség mint az ismeretgyarapítás fontos eszközei szerepelnek. A kínai filozófusok rövid, aforizmaszerű mondásokat kedvelő módszerének megfelelően a mehisták írásai is roskadoznak a nominális és reális definíciók tömegétől. - A megismerés aktusát a mehisták a megvilágítás analógiájával magyarázzák. A lélek a dolgokra veti ki fényét, s ennek közvetítésével fogja fel azokat. Megkülönböztetendő a közvetlen (egyéni észrevételen alapuló) és a közvetett (oktatásból, vitákból letisztult) megismerés. A mehisták közül a realizmus hívei vallották az érzetminőségek tárgyilagos létét (a kőben a keménység és a szín két valóságosan létező lényeg), míg az idealizmus hívei tagadták ezt.

B) A Han-dinasztia trónra jutásától a Tang-dinasztiáig (Kr. e. 200-Kr. u. 960.) a filozófia fejlődését főleg az gátolta, hogy a Han-dinasztia a konfucianizmust államvallássá és hivatalos kínai fil-vá nyilvánította, s minden más tant száműzött a nyilvánosságból. A bölcseleti életbe a →buddhizmus megjelenése hozott újdonságot. A hagyomány szerint már Kr. e. 217: egy Li Fang nevű buddhista szerz. 17 társával Kínába jött, hogy Buddha tanait hirdesse, de bebörtönözték. Tört. bizonyítékok szerint a buddhizmus első nyomai a Kr. e. 2. sz: mutathatók fel Kínában. Az idegen vallást nehezen fogadták be abban az országban, ahol mindig erős volt a nemzeti érzés és a családi élet tisztelete (utóbbi számára a buddhizmusban nagy szerepet játszó szerzetesi eszme hatott idegenül). Kr. u. a 60-as években azonban Ming-ti cs. megnyitotta udvarát a buddhista tanokat terjesztő szerz-ek előtt. Kezdetben a buddhizmus mahajána iránya terjedt, amint ez a kínai buddhizmus legrégibb írott emlékéből, a Fa-lan és Mo-teng indiai szerz-eknek tulajdonított 42 fejezet szutrája c. műből nyilvánvaló. Eszerint a változékony világ látszat, a dolgokról semmiféle maradandó határozmány nem állítható (animithata), minden csak a mája játéka. - A Han-dinasztia bukását követő polgárháború alatt (3. sz.) a buddhizmus élénk megértésre talált a békesség után szomjazó lelkeknél. Sok buddhista kv-et lefordítottak, különösen a tökéletes ismeret (pradnyaparamita) fil-ját ismertető iratok terjedtek, melyek a kínai szellemi hagyományokból elsősorban a taoizmussal találtak kapcsolatot. A buddhizmus terjedését a Tchin-dinasztia császárai is előmozdították, s a krónikák szerint Kr. u. a 4. sz: É-Kína lakóinak 9/10-e buddhista volt. A buddhizmus iránti lelkesedést bizonyítják az indiai zarándoklatok, s a két birod. közti élénk érintkezésre legjobban jellemző, hogy az indiai buddhizmus főpapja, Bodhidharma, aki hivatalát Buddhára vezette vissza, Kr. u. 520: Kínába tette át székhelyét. Csakhamar isk-kat hívott életre, melyek sajátságaikat a buddhizmus valamelyik tételének sarkításából nyerték. A nép ezreinek szánt, a paradicsomi élet gyönyörűségeit kiszínező „lótusziskola” pl. a lótuszvirágból való újjászületést tartotta az üdvözülés föltételének. Határozottan panteista volt a Tu Sun (556-640) által alapított avatansaka iskola (neve a hasonnevű szutra után). - A buddhisták tevékenységét a Tang-dinasztia (7. sz.) korlátozta, majd az elégedetlen és az ország szerencsétlenségét a buddhizmusra hárító konfucionisták (Fu Ji és Jao Tsung) izgatására kitört véres üldözés 844: oly mély sebeket ejtett a buddhizmuson, melyeket az sohasem hevert ki. Az üldözés ellenére éppen ebben az időben a kínai buddhizmus kiemelkedő személyiségei tűntek föl, s ekkor terjedt el a tudat egyedüli létét hirdető jogacsára-isk. is.

C) Az újkori bölcselet, 960 u. A Szung cs-ok (960-1280) a konfucianizmusnak visszaadták régi tekintélyét, s a buddhizmus terjedését akadályozták. A buddhizmus erőteljesebb szellemi ellenállásra képtelenné vált, Indiában hazáját vesztve mint fil. elernyedt, s csak mint vallás tartotta fenn magát Ázsia különböző népeinéI. A konfucianizmus felújításán különösen Han Jü (9. sz.) buzgólkodott. De a buddhizmus által felkeltett metafizikai érdeklődés is ébren maradt, s különösen a taoizmus misztikáját művelő elmélkedő irány (tsan hüo) híveinél hatott elevenen. -

1. A ~ utolsó korszakának, sőt talán az egész kínai fil-nak legkimagaslóbb alakja →Tsu Hsi (1131-1200), akinek dualisztikus fil-jában szintézist alkotnak Konfuciusz, Menciusz, a buddhizmus és a taoizmus tételei. Magasabb állami hivatalokat viselt, mint ált. a kinai fil-ok, majd visszavonult a közélettől és oktatással foglalkozott. Műveit csak a 18. sz: gyűjtötték össze. - Tsu Hsi szerint li és tchi a lét két végső, egymást kölcsönösen feltételező elve. A tchi (lélegzet, levegő) a finom, levegőszerű anyagi elv, a li a szellemi elv, mely a fejlődéshez szükséges erőket is magában foglalja. A li és tchi egymás nélkül nem létezhetnek. A szellem csak az anyagi elvben valósulhat meg, az anyag a szellem létének a szubsztrátuma. A li értelmi és akarati tevékenysége szabja meg az anyagi világ fejlődését. Ennek első mozzanata az anyagi elvnek két ősszubsztanciára, a Jangra és a Jinre bomlása. Jang a mozgó, Jin a nyugalom állapotában lévő anyag. Mozgás és nyugalom folytonos, ritmikus változása az életfolyamat. Jang és Jin egymásra hatása hozza létre az őselemeket: a vizet, tüzet, fát, ásványt, földet. Az őselemekből alakul ki az Ég és a Föld, az a két kozmikus erő, mely a látható világot hozza létre. Tsu Hsi így ad helyet rendszerében az ősi hitnek, mely szerint Ég és Föld egyesülése minden létező. - A világfolyamat az évszakok változásához hasonló folytonos körforgás: keletkezés, virágzás, hanyatlás és elmúlás fázisainak egymásutánja. A változás rendjének végső alapja a li, a mindenség szellemi elve, melyben négyféle etikai erő szunnyad: szeretet, igazságosság, tisztelet, okosság, melyek a négy évszakban megnyilatkoznak a tavaszi természet megtermékenyülésében, a nyár kifejlődött szépségében, az ősz hasznothozó bőségében és a tél erőket rejtegető, józan takarékoskodásában. Tsu Hsi szerint tehát a világegyetem minden jelensége etikai erőmegnyilvánulás. - A kozmoszban működő etikai erő teljes kifejlődése az ember. Megkülönböztetendő az ember lényege (in abstracto) és az adott viszonyok közt kialakuló egyénisége, jelleme (in concreto). Az ember, a li, az erkölcsi elv működésének alanya lévén, egész lényét erkölcsi minősültség hatja át. A lelkiismeret minden cselekedetének maradandó irányítója, anélkül azonban, hogy az ember cselekedeteit szükségszerűen létesítené. Annak okát, hogy az ember lelkiismeretlenül, rosszul is cselekedhet, Tsu Hsi az ember dualisztikus felépítettségében találja. Lényegében az ember is a tchi és a li egysége. A szellem az anyagban tevékeny, s bár az anyag nem ellentéte a szellemnek, etikailag mégis közömbös. A li működése tehát függ az anyagi feltételektől. Ez pedig a két ősállag, a Jang és a Jin különböző arányú keveredése következtében az egyes embereknél nagyon különböző lehet, s így a li tevékenységi lehetőségei, a jó megvalósulásának az ereje is különböző az egyes emberben. Az ember erkölcsi alkatának ilyen megalapozásából önként következő determinizmust Tsu Hsi annak hangsúlyozásával iparkodik elkerülni, hogy az ember erős akarattal fizikai létének akadályait legyőzheti. Az erkölcsi tökéletesedés biztosítékai, mint Menciusznál, a négy főerény, melyek közül a legfontosabb az emberszeretet. A négy főerény mint kozmikus, emberen kívül álló erő csak úgy fejlődhet ki az emberben, ha a megfelelő hajlamokban erre alkalmas talaj kínálkozik. Az erények tehát bizonyos pszichikai diszpozíciót tételeznek fel. Az ember konkrét, egyedi léte és a négy főerényt magában foglaló lényege közti közvetítő a szív (hsin), a lelki élet központja. - Tsu Hsi a kínai gondolkodás ősi eszméinek szintézisét megalkotva az erkölcsiséget a világfejlődést irányító szellemi principiummal azonosítja. Étosz hatja át a mindenséget. Ember és természet egyaránt eszközei az erkölcsi tökéletesülésnek. Ez a meggyőződés hű kifejezője a kínai optimizmusnak, s erőteljes ösztönzés az állam békéje és rendje érdekében való együttműködésre, ami Kína örökös problémája. Ebből érthető Tsu Hsi nagy hatása. A Ming-dinasztia a 14. sz: Tsu Hsi magyarázatait rendelte szabálynak a klasszikusok értelmezéséhez, bölcseletét az egyedül helyes és érvényes fil-nak nyilvánította, a benne való jártasság a magasabb képzés elengedhetetlen követelményévé lett.

2. Az idealizmusnak a korábbi gondolkodóknál fejlettebb formáját képviseli a magas katonai és állami tisztségeket viselő Vang Jang Ming (1472-1527), Kína utolsó jelentősebb filozófusa. 35 é. korában 3 évre száműzték. →Descartes-hoz hasonlóan ő is hirtelen, egy éjjel jött rá arra az alapelvre, melyből egész rendszerét kifejtette: „önmagam elégséges vagyok a mindenség megismerésére”. Az emberben működő szellem a Liang tchi, az „igazi megismerés”. Belőle érthetjük meg az egész világot, mely lényegében egyetlen elv, s különböző viszonyítások szerint különböző megnyilatkozási módokban mutatkozik be. Mint a világtört-et irányító erőt Istennek ill. végzetnek, mint az emberi tevékenység alapját egyéni természetnek hívjuk, mint a különböző szellemi tevékenységek megnyilatkozását az erkölcsi tulajdonságok nevével jelöljük. A jelenségek törv-eit nem a történések megfigyelésével állapítjuk meg, hanem a mindenséget kormányzó törv-szerűség elvét önmagunkban hordjuk. Vang Jang monizmusa ismeretelméleti: a mindenség értelmünk függvénye: „Értelmem uralkodik égen és földön, szellemek és istenek felett... ha ég, föld, szellemek, istenek és dolgok értelmemtől különválnának, nem lenne ég, föld, sem szellemek, sem istenek, sem dolgok. Ha értelmem ezektől a dolgoktól elszakadna, önmaga sem létezne.” Az emberi értelem intuitív képességével biztonsággal megállapítja a jót minden esetben. Az értelem tehát az erkölcsiség mértéke (autonómia). - Az ismeretelméleti idealizmus és az erkölcsi autonómia elve közeli rokonságba hozza Vang Jangot az újkori bölcselet Ny-i gondolkodóival. Valójában azonban Kína a legújabb időkig nem talált kapcsolatot a Ny-i fil-val. A konfucianizmus, Tsu Hsi és Vang Jang filozófiái lényeges változtatás nélkül mindmáig uralkodó tanok. **

Kecskés 1943:41. - Kínai filozófia. Ókor. Szöveggyűjt. Ford. és jegyz. Tőkei Ferenc. 1-3. köt. Bp., 1980.